Hosszu àrnyék kora délutàn

Ma ugy indult a nap, hogy napsütésre halvàny reményünk sem lehetett. Mégis kisütött délutànra, csak ki kellett vàrni. Még az sem csökkentette a boldogsàgot, hogy félelmetesen hosszu àrnyékomat meglàttam. Jobb egy àrnyék, mintha minden szürke lenne!

Ennek a sokszorosan meggyötört fànak magasba emelt karjait làtva  ugy képzelem mintha velem örülne. 

A fehér padokrol egy badragazi emlék jut eszembe. Ott a parkban sokszor talàlkoztam egy kis gurulo alkalmatossàgot tolo emberrel, aki minden padot letörölt, nedvességtöl és piszoktol megszabaditva. Ugy tudom teljesen fizetés nélkül csinàlta és csodàltam. A téli idöben ott a padokrol leszedték a fàbol készült részeket, hogy ne menjenek tönkre. Itt még nem tartunk.

A Nemzeti Muzeum gyüjteményét még nem làttam, de nem véletlenül alapitotta egy Festetics Széchenyi grofnö, Keszthelyen lépten nyomon talàlkozik az ember valamilyen formàban a csalàd tevékenységeivel.

Az én làtszögemböl a fa sokkal nagyobb a kastélynàl, pedig tudom, nem igy van.

A park kapuja màr csak pàr lépés, ma is örömmel sétàltam, jot tett testnek, léleknek.