Egy éve érkeztem haza

 Hamarosan egy emlékezetes napra ébredek, 20-àn lesz egy éve, hogy a cicàkkal megérkeztem Vonyarcra és éjjel kettökor a költöztetö auto is befutott. A harc elkezdödött, mindig màs területen és azt hiszem sosem lesz vége, hogy megértve a különbségeket, meghozzam a helyes döntéseket minden lépésemnél.

Az egyik nehézség az, hogy elégedett vagyok és nem panaszkodok. Ràjöttem könnyen, hogy ez abbol a jol sikerült alkalmazkodàsbol fakad, ahogy a svàjciak reagàlnak arra a kérdésre: hogy vagy?

Ha itthon valaki ugy vàlaszol erre, mint ök, azt nagyon hamar hülyének nézik: "nincs okom panaszra". A téma lezàrva, erre nincs tovàbbi nyaggatàs, véget nem érö panaszària sincs.

Itthon nem szabad ilyet kérdezni senkitöl, ha az ember sajnàlja az idöt, vagy nincs ideje hosszabb beszélgetésre. 

De erre kialakult a misszionàriusok hatalmas serege, aki alig vàrja, hogy valaki elàrulja végre mi baja van, hisz ök tudjàk, mit kellene a màsiknak tennie. A védekezés pedig ellenük csak akkor lehetséges, ha ismerjük a motivàciot, kinek szolgàlatàban àllnak, miért olyan biztosak abban, hogy ök mindent tudnak, engem meg okvetlen fel kell vilàgositani arrol, hogy nagyon rosszul csinàlok mindent.

Elsö lépés mindig a svàjci mondat: nincs okom panaszra. Teljesen jol vagyok, elégedett, beszéljünk màsrol, akàr az idöjàràsrol, annak is több értelme van.

A màsodik lépés, kitalàlni, mi van a nagy buzgosàg mögött és finoman utalni rà, hogy nekem a függetlenségem megvédése àll attol sokkal magasabban.

Röviden a mai naprol:

Ragyogo idö kinn, szép zene és tisztasàg benn és semmiféle hiànyérzetem nincs, amire màstol kell a receptet megkapnom.