A folyamatos biztonsàg= illuzio

Gondolom a kilencedik költözésemre vàrva, hogy miért megy ez nekem könnyebben, mint màsnak. 
Ma egy remek elöadàst hallgattam, amiben az önmagunkrol alkotott kép 3 fàzisàt rajzolta nagyszerüen. A legnagyobb az a szubjektiv kép, amit  rolunk tartanak màsok. A középsö, amit mi gondolunk magunkrol, amit elértünk, megszereztünk, ami az önbizalmat adja. Végül a belsö kör az önbecsülésé, aki én vagyok akkor is, ha mindent elveszitenék. Szembenézni magammal a külsöségek nélkül, amit nem veszithetünk el, ez a valodi kincs.
Visszatérve a költözésekhez: ismerös az a mondàs, hogy egy költözés felér egy csöddel, vagyis nagy veszteséggel jàr.
Valoban igy van, egyre kevesebb lesz az, amit fontosnak talàlok, amit valahol lerakok, tovàbbadok, mert màr nincs rà szükség.
De nem érzem veszteségnek, inkàbb megkönnyebbülésnek. Minden alkalommal kérdezem, mi a lényeges, amit megtartok, mert még nem tudok elköszönni töle, tudva azt eljön ennek is az ideje.
Annyi mindent tudok adni: türelmet, szeretetet, amire mindenki vàgyik, akkor meg is kapom. Ezzel teljesen összhangban érzem az élettapasztalatomat, amit hallhattam az elöadàsban.