A tàvolkelet és én

Még apro ember voltam, mikor dédanyàm huga (nekem nagymama potlék) engem Micsukonak nevezett, arrol a japàn hercegnöröl, aki az Operahàzban pàholybol nézte az elöadàsokat, ami dràga nénémnek igen imponàlt. Màr akkor nagyon önérzetesen reagàltam, és rögtön megmondtam, ki vagyok.

Az iskolàba beiratkozva a kinai követségröl érkezö iskolatàrs, aki reggelente soförrel érkezett, közölte velem soförjének elragadtatàsàt, hogy engem talàlt a legszebbnek. Csodàlkoztam, de megjegyeztem egy életre, honnan kaptam az elsö bokot.

Aztàn egy farsang idején képes voltam anyàm fehér selyempongyolàjàt felvenni, hogy japàn gésàt alakitsak. Elég merészség kellett hozzà, de mentségemre szolgàljon gyermek voltam.

Az idö elmult, a Covid uralja a vilàgot és a hireket. Az oltàsra azonnal regisztràltam, igen hamar kaptam az elsö kinai oltàst, a jövö hétre meg a meghivàst a màsodikra. Igen örültem neki, hisz olvashattam, hogy attol egyszersmind a nyelvet is beoltjàk és a szemem is hozzàidomul a vàltozàshoz.

Ma ez mind eszembejutott a thai maszirozàs alatt, mert nem lehet véletlen, hogy a sokféle maszirozàsi technikàk közül ezt becsülöm a legtöbbre. Mintha belémlàtna és érezne az apro kis hölgy, tudja, meddig lehet nyomni, huzni az izületeket és szalagjaikat, hogy utàna jobban érezzem magam. 

Tehàt hàlàs köszönet ez a kis szösszenet a tàvolkelet felé, ahonnan én ennyi jot kaphattam.