Szellemidézés

 Komoly munka vàr ràm az elkövetkezö két napban. 

Az emberek elzaràndokolnak a sirokhoz, ahol elhunyt szeretteik nyugszanak, de nekem ez több ok miatt sem lehetséges: összeszàmolni sem tudnàm hàny km-t kéne utaznom ahhoz, hogy elmehessek egy részükhöz, akik nekem fontosak voltak. Több orszàg sok temetöjében nyugszanak, akikre ilyenkor hàlàsan és szeretettel emlékezek.

Az iregi otthonomban fehér màrvànykövekre irtam a nevüket és ilyenkor mind mellett gyertyàt gyujtottam és viràgokkal diszitettem az én meghitt szomorufüzem alatt, ahol a lelogo àgak közt védett helyen, csendben tudtam velük beszélgetni. 

Ebben az uj otthonomban még csak a hàzban tudtam elhelyezni, ami fontos, de a kert rendezése még hàtra van. Jövöre, ha megélem, okvetlen lesz egy olyan kivàlasztott fa, ahol a megemlékezés helyét berendezem, mert tudom, hogy a kedveseim nem haltak meg, csak most làthatatlanul ott vannak, ahol emlékeznek ràjuk szeretettel.

Idén majd felirom mind nevét egy nagy lapra, ügyelve a szép betükre, megszolitom öket és közben hallgatom Mozart Requiem-jét, amit két korussal is énekeltem, amikor annak ideje volt. 

Döbbenetes, hogy ez az otthoni emlékezés most a jàrvàny idején mennyire jogosult a vész megfékezése miatt is.