A budapesti otthon

Apàm ebben a hàzban több, mint 80 évet élt. Persze nem mindig ugyanabban a lakàsban. Kamaszként költözött ide a csalàd és 96 évesen hagyta el utoljàra, mikor az öröklétbe költözött.
Nekem a màsodik emelet jutott otthonomnak 26 évig, elöbb a kis egyszobàs udvari, majd a nagyobb, mikor màr hàrman lettünk testvérek.
Nem az én fotom, egy igen érdekes sorozatban fedeztem fel, amit a budapesti hàzak körfolyosoinak és udvarainak szenteltek.
Bennem nagy vihart keltett a kép, hisz minden lakot és az összes történetet a hàzban a hàboru utàntol apàm halàlàig ismertem. Bàr 1968 utàn màr csak làtogatoba jàrtam oda, addig nem mentünk ki a kapun, mig anyukànak aki a màsodik emeleti folyoson vàrt az integetésre, nem köszöntünk vissza.
Egy nagy falu volt a hàz, mindenki tudott a màsikrol mindent. A hàzmester beszedte a lakbért, a vicehàzmester leporolta még a korlàtokat is. A porolon folyt a klopfolàs, a mosokonyhàban a nagymosàs, a pincéböl hordtuk fel a fàt, szenet.
Nekünk gyerekeknek jo volt, mert valamit mindig kaptunk, bàr anyu tiltotta az elfogadàst, mi nem tartottuk bünnek, ha valaki kedves volt és adott. 
A koldusok bejàrtak az udvarra és az asszonyok ujsàgpapirba csomagoltàk az aprot, ugy dobtàk le nekik. A legszebben a miatyànkos koldus adta elö mindig egyforma szövegét
"egy kezem van, nem tudok dolgozni".
Màr csak emlék az a sok nehéz év, amit olyan szépen tudott enyhiteni az a kis közösség, akik màr mind nincsenek.